***
Utáltam az árvaházat. Gyűlöltem ott lakni, de legalább volt tető a fejem fölött. Most ezt nem mondhatom el. Amikor 15 éves voltam az árvaházat lebontották engem pedig nem fogadtak örökbe. 7 év telt el azóta. Saját lábra álltam. Évről évre jártam a munkahelyeket, s valahogy mindig sikerült találnom valamit. Ám, most már nem kedvez nekem a sors. Kirúgtak a munkahelyemről és a lakásomból is kiraktak. 22 éves vagyok és hontalan. Nincs hová mennem, munkám sincs, családom sincs, barátaim úgy szint. Nehezen barátkozom. Egész életemben egy barátom volt csak akire mai napig emlékszem. De őt is elvették tőlem. Nehéz egyedül. Az embernek nincs kire támaszkodnia ha baj van. Soha életembe nem használtam ki embereket, nem kértem segítséget, mégis most jól jönne.
3 éves voltam mikor beadtak árvaházba. Megbántam? Nem. Jobb volt így. Anyám fiatal volt még mikor megszülettem. Egy 18 éves lány, szinte még gyerek nem tud felnevelni egy másik gyereket. Apám hol van? Nem tudom. Nem ismertem. Anyám is csak az után adott be hogy rájött képtelen felnevelni. 3 évnek kellett ehhez eltelni. Rettenetesen féltem hogy mi lesz, de végül hozzászoktam a helyzethez. 5 éves voltam mikor jöttél te. Egyszerűen csak mosolyogtál rám. Már akkor sem értettem egy ilyen helyen hogy képes bárki is mosolyogni. Te mégis úgy mosolyogtál mint senki más. Féltem tőled. Az első perctől kezdve. Ám a legjobb barátommá tornáztad fel magad. Egyszer sem érdekelt hogy elhajtottalak. Kitartó voltál, s ezzel elérte hogy kötődjek hozzád. Nagyon boldog voltam amiért végre volt egy barátom akire bármikor számíthatok és feltétel nélkül szerethetem. De a sors ezt is elvette tőlem. 10 éves voltam mikor örökbe fogadtak téged én pedig egyedül maradtam. Újra nem volt senkim. Az az 5 év túl gyorsan telt el. Nem voltam erre felkészülve. Ismét összetörtem. Eltelt újra 5 év. Az árvaház ahol laktam omladozni kezdett ezzel együtt omladoztam én is. Végül az épületet bontásra ítélték én pedig ott voltam egyedül. Egy szál magamba 15 évesen. A többi gyereket örökbe fogadták. Csak én nem kellettem senkinek. Az árvaház igazgatója nem tudott mit kezdeni velem. Mivel én egy újabb otthonba nem akartam menni saját felelősséget vállaltam magam iránt. Találtam egy állást ahova a korom ellenére felvette ezzel együtt lakást is biztosítva számomra. 3 évnél tovább nem maradhattam. Elengedtek "Nem vállaljuk tovább a felelősséget." címszóval. Nem tudtam mihez kezdjek. Itt vagyok 18 évesen munka, lakás, család és barátok nélkül arra várva hogy egy angyal megmentsen. Az én angyalom. De, erre semmi esély nincs. Bárhol lehet most. Éreztem hogy boldog. Ugyan nélkülem, de a tudat hogy boldog engem is melegséggel töltött el.
Sokáig csak jártam az utcát munka után kutatva. Mindenhonnan elutasítottak. Bárhova mehetek nem vagyok jó. Mihez kezdjek?
Egy park egyik eldugott padjára ültem le. Tanácstalanul néztem magam elé. Mit kezdjek most magammal? Nincs senkim, s semmim. Borús gondolataimból egy felhőtlen nevetés szakított ki. Milyen jó hogy ő boldog. Keserűen elmosolyodtam nyomoromon. Közben egyre közeledett felém a hang és úgy lett egyre ismerősebb. Egyetlen egy ember van aki így tud nevetni..
Nemsokára alak, s később arc is társult a hang tulajdonosához. Tudtam hogy nem tévedek! Ő volt az! Kim Taehyung. Annyi év után ismét láttam. Elképesztő mennyiségű boldogság zúdult rám. Oda akartam rohanna, s megölelni. Gyermekkorom megmentője állt tőlem alig 5 méterre. Talán a hirtelen jött adrenalintól, vagy a felszabadult boldogságtól vezérelve de, felálltam és odafutottam hozzá.
- Taehyung. - szólaltam meg mire nevét hallva rám emelte tekintetét. Nem érdekelt hogy nincs egyedül. Abba a pillanatba semmi.
- Sajnálom Army most nem érek rá. - mosolygott bűnbánóan. Army? Miért hívott így? Sokkosan álltam ott míg Ő tovább ment a barátjával. Nem ismert fel... Mit is gondoltam. Hisz 8 év eltelt. Hogy emlékezne rám? Pont rám? Nem tudom mit gondolhattam.
Visszabattyogtam a padhoz ahol az előbb ültem. Keserűség árasztott el újból. Számítanom kellett volna erre mégis az a kis remény ami lappangott bennem erősebb volt. Ám, most ez is kihunyt.
Az idő mintha csak alkalmazkodni akarna a hangulatomhoz egyszerre csak orkán erejű szél kerekedett, majd rá pár percre az eső kezdett önleni. Az emberek körülöttem elkezdtek szaladni mintha csak a megsemmisítő jönne. Én csak ültem ott. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Végül rászántam magam, s felállva indultam meg. Nem tudtam hova csak úgy elindultam az egyik irányba. Végig a lábaimat néztem. Nem akartam senkivel sem felvenni a szemkontaktust, bár ilyen időbe nem nagyon mászkálnak emberek. Egyszerre csak valaki lábát pillantottam meg magam előtt. Felnézve az illetőre teljesen lefagytam. De nem én voltam az egyetlen. Ott állt velem szembe, esernyővel a kezébe, teljesen ledöbbent ábrázattal.
- JiNa. - nyögte ki nevemet mire szívem hatalmasat dobbant. Nyakába borultam, s zokogásba kezdtem.
